Olvass bele a kiadók friss megjelenéseibe! Könyvújdonság-kóstolónk ezúttal Bali Péter Már megadtuk magunkat annak, ami csak holnap fog bennünket elnyelni című novelláskötetéből (Napkút Kiadó) kínál részletet.
VIII.
avalanche
– Patrik történetének folytatása –
Másnap reggel, vagyis már nem reggel volt, hanem eléggé erősen dél környéke, arra keltem, hogy csörög a telefonom. Kinyomtam. Körbenéztem, és a költőlányt kerestem, de nem láttam sehol. A párnáján volt egy papírcetli egy üzenettel. „I had to go to the library. Sleep. Leave if you want, I will call you in the evening, if you want the beer. Sergey is at home, so you can let yourself out. He will lock doors if you ask him. Csók, Zuzka.” A cetlit elraktam a zsebembe, még most is megvan otthon. Néha előveszem, és bőgök fölötte.
Ránéztem a telefonra, nem Zuzka hívott, hanem Hümér. Mondom, mi a fasz, betépett, és azt hitte, otthon vagyok? Nem lehet ennyire agyhalott. Na jó, de. Nó ofensz. Gondoltam, visszahívom később. Bekopogtam Szergejhez, és kérdeztem tőle, hogy kér-e kávét, mert gondoltam, lefőzök egyet. Fenyegetően orosz akcentussal fordult felém:
– Are you one of Zuzka’s manwhores?
– You what?
– Are you one Zuzka’s manwhores?
– I guess – tártam szét a karom.
– All right. Sure than, no sugar, no milk. Completely fill up my mug. If and when you leave, let me know so I can lock door after you. Or are you gonna wait for her?
– No idea.
– Okay, just please don’t bother me, I am in very important match.
– Sure, sorry. I’ll be back in 10 with the coffee.
Kimentem a konyhába, és bekapcsoltam a vízforralót, a french pressbe meg beleszórtam a kávét, és vártam. A telefonom megint csörögni kezdett. Hümér.
– Csá, szerecsen – kezdte –, mondjál valami jót, mert nagyon kivagyok. És nem úgy, mint Ist-auf-Etwas-Sein, hanem meg vagyok baszva. Csilla kidobott. Mesélj valami jót. Mi a helyzet azzal a cuki kis csajjal, akit az instádon látok folyamatosan? Rámentél már, vagy csak keringsz körülötte, mert meg kell hagyni, igencsak fincsi húsnak ígérkezik. Jó választás. Megcreepültem rendesen. Nagyon hot zsidóorra van. Az?
– Nem kérdeztem tőle. És ne legyél, légy szíves, ennyire undorító. Uuuu, jut eszembe, azt meséltem, hogy mikor dolgoztam a kisboltban, akkor az egyik kollegina hagyott egy cetlin egy üzenetet, és azt írta, hogy lét szíves? Ha már modoroskodsz, akkor Herzen-Sein, vagyis az Amor fati tökélet…
– Na szóval, a női orr a test legkifinomultabb része, melyet a lélek finom vibrációi mozgatnak. Az orr alakja olyan, mint…
– Ne!
– …egy végtelenül finom szobor, mely a testet és a lélek egységét szimbolizálja. Az orr formája a nőiesség és a szépség tökéletes vonalait idézi fel, melynek minden mozzanata a lélek legintimebb rezdüléseit tükrözi. Az orr mo…
– Hagyd már abba!
– …zgása olyan, mint egy táncoló angyal, mely a test legcsodálatosabb tánca. Az orr kinyújtott formája a lélek szabadságát és a nőiesség misztériumának örömét hordozza magában. Az orr érintése, simogatása és csókja a testnek és a léleknek a legintimebb érintkezése, mely a nőiesség és a szépség s…
– Kérlek!
– …zent erejét hordozza magában. Az orr formája a test legkifinomultabb részét jelképezi, mely a nőiesség legfinomabb vibrációit hordozza magában. Ennek a résznek a megtapintása a lélek legmélyebb rezdüléseit idézi elő, mely a nőiesség és a szépség szent misztériumának örömét hordozza magában. Az orr érintése, simogatása és csókja a testnek és a léleknek a legintimebb érintkezése, mely a nőiesség és a szépség szent erejét hordozza magában.
– Ne!
– Nagyon, nagyon szép nő, és mint tudjuk, a szép nő kívül esik a szerelem körzetén. A szép nő nem engedi simogatni magát, a szép nővel nem lehet álmokat szőni, melyekben papucs és tiltott gyümölcs békésen megfér…
– Légyszi!
– …nek egymás mellett. A szép nő hideg és üres, mint egy kálvinista templom: a szépség aszketikus valami; úgy veszi körül a nőket, mint egy vékony, puritán páncél. Gyerekkoromban is azokat a sisakokat szerettem, melyek sok gerezdből voltak összerakva, és úgy mozogtak, mint a bogarak gyűrűkből összeragasztott potrohai – ellenben a sima, egyetlen félgömbből álló, könnyű vascsákót, melynek legföljebb a széléről lógott le nehéz függönyként kis sodronyszegély, nem tudtam elviselni se képeken, se színházban. A szépség pedig ilyen volt, szerelmen kívüli tulajdonság, mely lehetetlenné tesz minden közeledést. Igazából van az a képe instán, ami teljesen megőrjít. Valami kis szoknyácskában, meg egy könnyed kora nyári felsőben, illetve harisnyában.
– Ne! Csak ezt ne!
– A combjai Monroe-doktrínája teljesen megőrjít, de mégis a legfontosabb a harisnya, mert ugye a női láb harisnya nélkül…
Itt leraktam a telefont, mert elegem volt belőle. Bevittem a kávét Szergejnek, és kimentem az erkélyre az enyémmel. Míg elszívtam egy cigit, Hümér rájött, hogy félbeszakadt a hívás, és újra csörgött a telefonom.
– Csá.
– Bocsi, gondolom, nem szeretik, amikor külföldre hívok, mindig megszakad a vonal. De most már tényleg befogom. Mesélj a csajról.
– Hallod, nem akarom tudni, hogy hogyan creepülsz rajta, már csak azért sem, mert túl jó arc hozzá. Szóval kedves, jó arc. Elvitt egy csomó fasza helyre, ahová magamtól nem jutottam volna el. Gondolom, láttad instán, hogy költő. Szóval költő, tavaly jelent meg az első kötete, és így megvettem, de nem tudom elolvasni. Majd berakom Google Translate-be, és kiadom mint saját fordítást, lol.
– De csak tudsz róla valamit, nem?
– Hát, volt egy verse, amit nagyjából meggoogle-fordítóztam, szóval idézni nem fogok, de nagyjából az a szövege, vagy hát igazából a lényege, mert a tartalom azt hiszem, kábé talán átjön, hogy így azzal nyit, hogy zsidókat a gázkamrába…
– Hogy mi?
– Várjál, szóval zsidókat a gázkamrába, cigányokat Szibériába, mondták a rendes tisztességes cseh polgárok… szóval így a kispolgári hipokráciából csinál viccet. A végét ilyen önironikus cuccal zárja, ahol magán és a politikai költőiség lehetetlenségén élcelődik. Meg most nem tudom, hogy tényleg-e, de ránézésre sok szójáték van benne. Tudod mit, ha hazajön, majd megkérdezem pontosan, hogy van-e.
– Mert nála vagy? – kérdezte.
– Igen, csak elment a városba. Tudod, ő rendesen tanul, nem úgy, mint te. Na de… szakítottál Csillával?
– Igen, vagyis nem én, hanem ő velem. Kidobott, mint macskát szarni. Ami végül is jogos az ő részéről.
– Ember… jól vagy? Mi történt? Mesélj!
– Majd elmesélem, csak még mindig eléggé meg vagyok baszva. És nincsen köd. Nincsen felejtés. Ha rámegyek egy jó cigire, csak paráim vannak. Semmi nem jó már… na mindegy. Tereld el a figyelmem, mesélj, hogy találkoztatok!
– Azt hiszem akkoriban kezdtem megőrülni. A forrongó vérem játszott a vénáimmal.
– Mi?
– Kuss! Mesélek. Tehát: Azt hiszem, akkoriban kezdtem megőrülni. A forrongó vérem játszott a vénáimmal. Meleg volt, klasszikus nyár végi éjszaka. Az elmúlt napok árva, halott levegője végre sötét viharfelhőkbe állt össze.
– De kivagy. Gondolom, akkor is kivoltál, mi?
– Mondom, kuss. Mesélek. Tehát: Azt hiszem, akkoriban kezdtem megőrülni. A forrongó vérem játszott a vénáimmal. Meleg volt, a klasszikus nyár végi éjszaka. Az elmúlt napok kénes, halott levegője végre sötét viharfelhőkbe állt össze. A viharos szelek folyamatosan ígérgettek, végül hatalmas dörgések és villámok szakították ketté az eget, és a vihar és az eső késő éjjelig tartott. A Három Liliomhoz címzett fogadó – mármint, ugye, U tři lilií a neve, és igazából úgy lenne, hogy a három liliomnál, de nekem sokkal kedvesebb és modorosabb ez a fajta magyarítás – szóval, helyesen, a Három liliomfa árkádjai alatt ültem, a Strahosvká Brána közelében. Kicsi kis kocsma volt, nagyrészt csak vasárnap jártak oda emberek, főként helyiek, és megőrizte a század eleji vibe-jait, nem sok turista ismerte – szerencsére. Vasárnap volt. Az árkádok alatt ültem, és hallgattam, ahogy az eső veri a tetőcserepeket. A mennydörgések mintha üvöltések lennének. Patakokban ömlött a víz a járdára, és a zongora, mert bizony volt egy régi zongora, táncparkettel, mint mondtam, század eleji vibe. Szecesszió, dekadencia. Lecsúszó dzsentrik. A zongorának pillanatnyi pihenője se volt. A nyitott ablakon keresztül kifelé a nevető, kavargó párákon keresztül néztem a sötét kertet. Néha, egy-egy villámlás fényénél pedig a kőfal mellé halmozott fehér csontokat pillantottam meg. Valamikor temető volt, de kiásták – hogy irodaház legyen –, és arra vártak, hogy elszállítsák őket. A sírok még őrizték formájukat az üres munkagépek mellett.
Fülszöveg:
A Már megadtuk magunkat annak, ami csak holnap fog bennünket elnyelni novellái a jelen nosztalgiában megállt idejéről beszélnek, egy időn kívül rekedt, de mégis ismerős világról, ahol a múlt mindig jobbnak tűnik, mint a jelen. A 2010-es évek elején, Szegeden játszódó történetek fragmentáltan követik Weisz Hümér és Lett Csilla széteső kapcsolatát, miközben a vissza-visszatérő mellékszereplőkön keresztül el nem kezdett (és el nem kezdhető) életek rajzolódnak ki. Cselekmény helyett hangulatok, a végtelenített várakozás ennuije és a kapunyitási pánik uralja a kötetet. A millenniális generációs belle epoque-ja, mielőtt páros lábbal rúgta be az ajtót újra a történelem.
Borító: Napkút Kiadó
